A szerelem egy nehezen megfogható dolog. Vajon azért akarunk együtt élni valakivel, mert szerelemesek vagyunk, vagy az jelenti azt hogy szerelmesek vagyunk, hogy együtt akarunk vele élni?

Először is. Mit hívunk szerelemnek? Egyes 'kutatók' (azért tettem idézőjelbe, mert erősen megkérdőjelezem a tudós mivoltát ezeknek az embereknek) felrajzoltak egy szép háromszöget a szerelem különböző formáival/'válfajaival'. Szerintem szerelem csak egy létezik. Mégpedig az, ami megértésen, összhangon, megbecsülésen, szereteten alapszik. Ha ezek bármelyike hiányzik, az nem szerelem.

Lássuk csak. Adott egy 10-14 éves tini. Naponta fellángol valaki iránt. Színészek, zenészek, nyolcadikas nagyfiúk, nagylányok szívének nagy szerelmei. Testiségről még kevéssé, de már beszélhetünk, csak a külső a meghatározó minden ismeret nélkül. Erre mi nagyok ugyebár alapból azt mondjuk szinpátia (külső alatt értsd a megnyilvánulásokat is, a külsőség talán helyesebb kifejezés). Azt ugye tudjuk, hogy ez főleg hormonális megnyilvánulás. Mire is jó ez, és miért nem szerelem? Ez a természet hívó szava, ami alapján az állati ösztönök dolgozni kezdenek, és így vagy úgy, testiségre ösztönöznek. (Igen, még a legfiatalabbaknál is, ha másra nem, az érintésére vágynak, és ennyi. Nincs tovább.) Miért hisszük azt, hogy ez később, amikor szerelembe esünk másképp van? Mert mi már öregek, tapasztaltak vagyunk, mi már tudjuk mi a szerelem! Na persze. Túrót. Mi sem tudunk akkor többet, mint a  tinik.

Lépjünk tovább. Adott egy 20-25 éves 'felnőtt'. Itt már kitestesedik a szexualitás, szinte bárkit megkívánhatunk. Ízlés függvénye, kinek mi fontos. Szexy, kedves az arca, szép a szeme, kellemes beszélgető partner, jó az alakja, izmos a teste... Ezek indítják be a hormonjainkat nap mint nap.  Kérdés viszont, hogy ez mennyivel több, mint a tinikben feléledő 'szerelem', amin maximum jót mosolygunk. Mert a társadalmunk szerint egy tizenéves fejletlenebb érzelmi, szellemi szinten van mint mi? Hmmm. Szerintem felelőtlenség ilyet kijelenteni, hiszen gyerekek mutatják meg naponta, hogy az érzésekről sokkal többet tudnak, mint mi akár 30-on túliak, mert az érzelmeik tiszták. Tetszik, nem tetszik, ez mindenkire érvényes. Van aki tagadja, van aki nem. Van aki átesik a ló túloldalára, és azt mondja, miért kössem magam láncra, és állapodjak meg egynél, ha az én vágyaim másra ösztönöznek. Nem kell! Csak lehet. Egy idézet szerint az igazi szabadság nem az, amikor bármit megtehetünk, hanem amikor eldönthetjük milyen kötelezettséget vállalunk. Vagyis ha párkapcsolatot építünk, akkor el kell döntenünk, kell e, vagy sem. Megéri e nekünk a kötöttség vagy sem. Viszont az önként vállalt kötelezettség a legerősebb, legszigorúbb törvény, mert önmagunk fogalmaztuk meg saját magunknak, más behajtani ellenőrizni nem tudja, csak mi. Ezt hívják felelősségnek, és ettől vagyunk 'többek', mint az állatok. (Ez így azért nem teljes, mert nem többek vagyunk, csak a komplex gondolkodás lehetőségétől MÁSOK vagyunk.) Képesek vagyunk átgondolni tetteink értelmét.

Vajon bűn e megcsalni a másikat? Ki dönti ezt el? Itt jön a saját magunk által vállalt kötelezettség. Ha olyan kapcsolatban élünk, amelyben a másik fél hűséges, a megcsalás bűn, mert előre megfontolt szándékkal fájdalmat okozunk a másiknak. Ha nyitott kapcsolatban él két ember akkor nem beszélhetünk megcsalásról, mert csak annyit vállaltak. Viszont kérdés, hogy ez a kapcsolat szerelmen alapul e. No ezt nem fogom megválaszolni, mert nem tudom. Szerintem nem, mert még nem láttam ilyen kapcsolatot működni, hiányzik a kapcsolatból a kiválasztottság érzése. (Nem a sors által meghatározott nagy ő-re gondolok, hanem az 'ő kiválaszott engem' érzésére, és ez sokmindent magával vonz.) Ettől függetlenül el tudok képzelni emellett is egy érzelmileg működő szerelmet, de ahhoz két nagyon érett személyiség kell. (Ez viszont szerintem eleve kizárja a nyitott kapcsolat létét.) Egyoldalúan viszont szerintem nem áll/nem állhat ez fenn. Egyre több az olyan nő, akik azt vallják, meg kell bocsátani a férfiaknak a hűtlenséget. Én férfiként mondom azt, hogy az a kapcsolat nem szól semmiről, ahol ilyen van, én nem akarom, hogy a kedvesem megbocsásson nekem ilyeneket. Ezen magam is sokat vívódtam/vívódok, hiszen én is naponta látok jobnál jobb, magamutogatóbbnál magamutogatóbb nőket, akik felébresztik bennem a testi vonzalmat, a kérdés az, hogy vajon az ilyen irányú energiáimat rájuk akarom e pazarolni, vagy a kedvesemre fordítani. Aki az elsőt választja, az gondolkodjon el azon, hogy vajon egészséges szexualitás nélkül az állandó kapcsolat fenntartható e, illetve hogy ennek az energiának a másokra használásával nem sérti e a másik (szerintem jogos) igényeit.

A szabadság adott, de vajon tudunk vele élni?

Összegzésként én azt mondom, a szerelem az, amikor valakivel tudunk és akarunk együtt élni, amikor minden ehhez szükséges fennáll, ez az igény jelenti a szerelmet. Minden ami ez előtt van, az nem szerelem, csak az érzékeink és az ösztöneink játéka a testünkkel és az elménkkel.